Feleslegesnek tartom untatni a nyájas olvasót a további programokkal, hiszen Bologna környékének nevezetességeit többen sokkal jobban ismerik nálam. Ravenna, Cesena, Modena: ezek voltak azok a városok, melyeknek híres helyeit és könyvtárait meglátogathattuk. Talán Modena volt a legérdekesebb ezen az úton, egyrészt azért, mert ott még soha nem jártam, másrészt pedig azért, mert a könyvtárban egy Corvina is látható. Mondanom sem kell, hogy a külföldi kollégák közül mindenki tudta, mit jelent ez nekünk és az egyetemes kultúrtörténet számára. Szavak helyett álljon itt a link, mely az ILAB weboldalának galériájához vezet, tanúságául annak, hogy egy szakmailag hihetetlenül magas szinten álló közösség fogadta örömmel és csupa kedvességgel a Magyar Antikváriusok Egyesületét.
Bősze Ádám
ILAB-képgaléria
Az első ülés valójában tavalyi események elemzéséről szólt, amikor szavazni kellett, lelkesen lengettem a kezem, de csak addig, amíg szóltak – kifejezve örömüket, hogy hazánk tényleg aktívan vesz részt a munkában –, ne szavazzak olyanról, amiben még nem volt részem. Igazuk volt. Az ülés után megnyugtattak, hamarosan lesz jövőbe mutató téma is, amikor kifejezhetem véleményemet. Innentől kezdve egyszerű CTRL+C, CTRL+V-vel is írhatnám a történetet, hiszen esténként és délben kiváló vacsorákon, ebédeken vehettem részt, persze nem a kulináris élvezeteknek szentelve magam, hanem azért, hogy minél több embert megismerhessek a világ vezető antikváriusai közül.
Megnyugtatásul közlöm, hogy zenével foglalkozó kolléga se közel se távol nem akadt (kedvesen mosolyogtak egyébként úri passziómon), így valóban a tisztelt hazai kollégák számára dolgoztam. Az esti fogadás egyetlen igazán fontos eseménye egy születésnap volt: Mitsuo Nitta, a japán szövetség egykori elnöke ünnepelte 70. születésnapját. A legendás antikváriussal beszélgettem a tortaevést követően, elmondta, gyűjteményében Mozart-kézirat is található. Megnyugodtam, van még hová fejlődnöm.
Másnap, hétfőn, folytatódott a konferencia, mégpedig abban a teremben, ahol hajdan Rossini Stabat Materét először játszották, a karmester Gaetano Donizetti volt (akkor).
Most némi „zavar” támadt ugyanis, ki legyen a dirigens, hiszen az ILAB elnöke, az angol Adrian Harrington átadta posztját Arnoud Gerits holland kollégának, így ettől a naptól fogva ő vezeti az antikváriusok nemzetközi szövetségét, az ILAB-ot.
Bősze Ádám
Nem az én hibám. Mármint, hogy hosszú ideje egy szót sem ejtettem a bolognai út további történéseiről. Pedig az első napok lanyha előjátékai voltak csak azon eseményeknek, amelyekért valójában útnak indultam. Megpróbálok most összegezni. Vasárnap reggel Norbert Donhofer úrral egy kávé mellett (őszintén be kell valljam, az olasz kávénak sehol nincs párja) megbeszéltük, milyen „ceremónia” keretében lesz Magyarország, pontosabban a Magyar Antikváriusok Egyesülete, taggá az ILAB-ban.
Jó (külföldi) antikvárius szokás szerint – ezt megünnepelendő – részt vettünk a szervezett ebéden egy kedves helyi étteremben, ahol rajtunk kívül egy lélek sem volt (persze, mert a szövetség az egész helyiséget kibérelte). Az étkek finomak, de nem annyival jobbak az itthoninál, mint a kávé. Sőt, sokszor egyenesen rosszabbak. Elég az hozzá, hogy az étteremből, immár jóllakottan, szebb időben, néhol melegben, 20 perc séta után már félálomban értünk el a konferencia aznapi helyszínéhez, egy templomhoz.
Igaz, hogy Bolognában a legfiatalabb templom is „négyezer” éves, de az említett helyszín egy ideje nem szakrális tér már, hiszen egyfajta előadóteremmé varázsolták át. Az egykori szentélyben elégett könyvek maradványain állt egy harang. (Bajban vagyok, mert fogalmam sincs, mit csinál egy harang, ha éppen nem lóg? Áll, fekszik, ül, netán guggol?)
Nos, e kortárs művészeti monstrum előtt egy konferenciához illő kerekasztal, a székeken pedig az elnökség, a vezetőség, a tagországok elnökei ültek. Persze ezt én előtte nem láttam, hiszen amíg a hölgyek és az urak Magyarországról szavaztak, én az utcán vártam. Fél órán keresztül. ((Kétszeres zárójelben jegyzem meg, még most sincs fogalmam arról, vajon miről beszéltek, amikor rólunk volt szó?!))
Eztán szólítottak, s a tisztelt kompánia felállva tapsolt Magyarországnak. Kézfogás a jelenlegi és a leendő elnökkel (természetesen a fotókat nem én készítettem). Kérték, tartsak rövid beszédet, tartottam, s megígértem, egyesületünk aktív tagja lesz a nemzetközi szövetségnek.
Bősze Ádám
Naplójegyzetek II.
2010. szeptember 18. Érkezés Bolognába. Bécsből egy repülőnek csak nagy jóindulattal nevezhető szerkezettel szálltam le Bologna repterén. Az első benyomás nagyszerű volt: egy darab vámost nem láttam sehol, ami az én esetemben tényleg megnyugtató. A közlekedés egyszerű, nem kell taxira költeni, 5 Euróért a busz (egy átszállással) a szállodáig visz. Pénz, árak: az első séta után meg kellett állapítsam, bizony Bologna még Bécsnél is drágább. Ha az előbbi, Centrum–Repülőtér, Repülőtér–Centrum viszonylatnál maradok, akkor is így van. Persze távolról sem vásárolni jöttem.
A hotel a „Nagyobb úton” (Strada Maggiore) van, képzelem, milyen lehet a kisebb. Bár szűkebbet találtam, s mintegy isteni, vagy ördögi jelnek véve a sikátor nevét, kissé elfogott a félsz, vajon antikváriusnak lenni tényleg üdvözítő dolog?
Nyakamba vettem hát a várost, hogy felkutassam, milyenek itt az antikváriumok, hány van belőlük és egyáltalán mit is kínálnak. Szomorúan konstatálom, hogy a mintegy három órás vándorlás alatt mindössze három olyan üzletet láttam, ahol régi, vagy használt könyvekkel, metszetekkel foglalkoznak. Kezdjük A. Nannival. Sehol nem láttam akkora sort az olasz városban, mint itt. Jobban mondva sor az utcán sehol sem kígyózott, az említett könyvesbolt előtt viszont sokan álltak. Kénytelen voltam kívülről véleményt alkotni az üzletről. Kicsit nagyobb „szalonról” van szó, mint a Központi Antikvárium, inkább diszkont könyvesboltnak nevezhetném Nanni üzletét.
Nyilván ezért is ennyire népszerű. A kirakatban új (?) könyvek és használtak, papírroncsok és komoly nyomtatványok egyaránt megtalálhatók. Felmerült bennem az is, hogy a helyi Bookline átvevőhelyéről van szó, de nem tudtam meg közelebbit.
Az első élmény tényleg felvillanyozott, arra gondoltam, a régi könyvek fővárosa Bologna, ahol inkább könyvre, mint kenyérre költik az emberek a pénzüket. Helyi lakosoknak kinéző embereket kerestem, hogy tőlük érdeklődjek az antikváriumok felől. Jó szememnek, vagy emberismeretemnek köszönhetően csak turistákat tudtam „leszólítani”. Végül egy japán lány igazított útba, és mutatta meg a Garisenda Antikváriumot, ami a szó szoros és klasszikus értelmében is antikvárium.
A Garisenda régi térképeket, metszeteket gyűjt és árul, a bolt elegáns, az eladók kedvesek és hozzáértők. Ennek ellenére az volt az érzésem, hogy elsősorban az idegenforgalomból élnek, elsősorban a színezett, szépen bekeretezett metszetek tartják el a boltot az üzletvezető szerint.
A Garisenda Antikváriumhoz közel van még egy régiségkereskedés, ahol megférnek egymás mellett a bútorok, csillárok és a régi könyvek, bár gondolom, itt sem a belbecs miatt vásárolnak ez utóbbiból. De csak gondolom, hiszen az üzlet zárva volt. Később jöttem rá, hogy az antikváriumok felkutatásában talán segít az is, ha nem az „antiquariato” kifejezést használom, hiszen nemcsak a nyomtatványokkal kereskedők, hanem az „egyszerű” ódonászok is ezt írják üzletük cégérére.
Eddig tartott a „felvezetés”. Holnap délután egykor kezdődik az az ülés, amelyen a Magyar Antikváriusok Egyesületét felveszik a nemzetközi szövetség tagjai közé. Legalábbis remélem, különben hiába jöttem, hisz’ vásárolni – mint írtam – nem akarok.
Bősze Ádám
Naplójegyzetek I.
Sohasem értettem azokat, akik ódzkodnak az utazástól. Így magam felett is nehezen tértem napirendre, hiszen nem volt még olyan utam, ami előtt ne átkoztam volna el ezerszer az elhatározás pillanatát. Most sem volt másképp. Pénteken kifejezetten rossz bőrben, betegen és vajmi kevés szakmai hévvel indultam Bécs felé, hogy másnap elérjem Bolognát. (Azoknak, akiknek mindez inkább örömet jelent, nem ajánlom, hogy Bécs felé menjenek, hiszen van Budapestről is repülőjárat Bolognába, csak ez számomra közvetlenül az utazás előtt derült ki. Viszont – ha már a közlekedésnél tartunk – Bécs felé a legkedvezőbb autóbusszal menni: az Orangeways járataira 5000 forintért oda-vissza jegyet válthatunk, az ár feledteti az FTC pálya melletti erősen balkanoid várakozóhely átható vizeletszagát is.)
Bécs, Budapesthez hasonlóan, szürke főleg ilyen enyhe téli időben, mint a mostani. „Tervszerűség, szakmaiság, lendület” – nagyjából ilyen szavakkal igyekezte egyik énem legyűrni a lustábbik másikat. Ez utóbbi annyira fáradt volt már, hogy hagyta a buzgóbbikat győzni. Tudta, a lendület hamar elapad, a megváltónak hitt szlogenek pedig gyorsan elporladnak. Ilyen, az ideglázhoz fogható állapotban tűztem magam elé a feladatot, meglátogatni Bécs összes valamirevaló antikváriumát, a vezetőkkel, kollégákkal rövid interjút készíteni, had’ tanuljunk belőle mind, hátha sógoraink már tudják, miként lehet kilábalni a válságból! Az első kanyarban láttam meg 
Alois Reichmann üzletét, melyben új könyveket és régiségeket egyaránt találhat a látogató. (Emlékeznek, a Múzeum körúton is volt ehhez hasonló „joint venture company”.) Nos, valószínűleg bécsi boltunk is a magyar sorsra jut, hiszen pénteken zárva voltak. Céltudatosan mentem tovább, bár nem volt olyan listám, mint Szőnyi Endrénél, melyen az összes magyar antikvárium elérhetősége szerepel. Tudtam, ha jót akarok látni, a Ringen el kell menjek „a” Heckhez, Bécs egyik legrégebbi antikváriumához. 
Emlékszem, két éve a kirakatnál tovább nem jutottam, ugyanis az ajtónál elfogott a magyaros félsz: „te jó Isten, mit fognak ezek szólni, ha bemegyek, és azt mondom, szívesen néznék zenei könyveket?! Biztos megmosolyogják a szegény magyart és vállveregetve elmondják neki, hogy náluk pusztán könyvek nincsenek is, ők csak ősnyomtatványokkal foglalkoznak, és olyan kézirataik vannak, amelyekről én soha nem is álmodhatok. Hozzájuk Beethoven még ma is bejár, titokzatos kapcsolatban vannak az elhunyt művészekkel, főleg pedig Goethével és Rotterdami Erasmussal, úgyhogy ők halandókat, például magyarokat nem is igazán szolgálnak ki.” Igen, jól emlékszem, hiszen „a” Heck már kívülről is olyan üzlet, amiről világ életemben álmodtam: tágas tér, (eredeti) régi bútorok, festmények, és válogatott könyvek. Mostani látogatásomba már nem vegyült kisebbségi érzés, sőt megnyugtató volt, hogy zenei témában különb dolgokat is kínálok az ő portékáiknál. 
A bejárati ajtón ILAB-matrica: némi reményt keltett bennem, hogy mi is jó útra tévedtünk.
Hecknél elment az idő, „tervszerű tervem” romba dőlt, lustábbik énem mosolyra húzta a száját, és átvette felettem az irányítást: két korsó sör után már mélyen aludtam.
Folytatása holnap következik! (remélem)
Bősze Ádám
Feleslegesnek tartom untatni a nyájas olvasót a további programokkal, hiszen Bologna környékének nevezetességeit többen sokkal jobban ismerik nálam. Ravenna, Cesena, Modena: ezek voltak azok a városok, melyeknek híres helyeit és könyvtárait meglátogathattuk. Talán Modena volt a legérdekesebb ezen az úton, egyrészt azért, mert ott még soha nem jártam, másrészt pedig azért, mert a könyvtárban egy Corvina is látható. Mondanom sem kell, hogy a külföldi kollégák közül mindenki tudta, mit jelent ez nekünk és az egyetemes kultúrtörténet számára. Szavak helyett álljon itt a link, mely az ILAB weboldalának galériájához vezet, tanúságául annak, hogy egy szakmailag hihetetlenül magas szinten álló közösség fogadta örömmel és csupa kedvességgel a Magyar Antikváriusok Egyesületét.
