Naplójegyzetek I.

Sohasem értettem azokat, akik ódzkodnak az utazástól. Így magam felett is nehezen tértem napirendre, hiszen nem volt még olyan utam, ami előtt ne átkoztam volna el ezerszer az elhatározás pillanatát. Most sem volt másképp. Pénteken kifejezetten rossz bőrben, betegen és vajmi kevés szakmai hévvel indultam Bécs felé, hogy másnap elérjem Bolognát. (Azoknak, akiknek mindez inkább örömet jelent, nem ajánlom, hogy Bécs felé menjenek, hiszen van Budapestről is repülőjárat Bolognába, csak ez számomra közvetlenül az utazás előtt derült ki. Viszont – ha már a közlekedésnél tartunk – Bécs felé a legkedvezőbb autóbusszal menni: az Orangeways járataira 5000 forintért oda-vissza jegyet válthatunk, az ár feledteti az FTC pálya melletti erősen balkanoid várakozóhely átható vizeletszagát is.)

Bécs, Budapesthez hasonlóan, szürke főleg ilyen enyhe téli időben, mint a mostani. „Tervszerűség, szakmaiság, lendület” – nagyjából ilyen szavakkal igyekezte egyik énem legyűrni a lustábbik másikat. Ez utóbbi annyira fáradt volt már, hogy hagyta a buzgóbbikat győzni. Tudta, a lendület hamar elapad, a megváltónak hitt szlogenek pedig gyorsan elporladnak. Ilyen, az ideglázhoz fogható állapotban tűztem magam elé a feladatot, meglátogatni Bécs összes valamirevaló antikváriumát, a vezetőkkel, kollégákkal rövid interjút készíteni, had’ tanuljunk belőle mind, hátha sógoraink már tudják, miként lehet kilábalni a válságból! Az első kanyarban láttam meg Alois Reichmann üzletét, melyben új könyveket és régiségeket egyaránt találhat a látogató. (Emlékeznek, a Múzeum körúton is volt ehhez hasonló „joint venture company”.) Nos, valószínűleg bécsi boltunk is a magyar sorsra jut, hiszen pénteken zárva voltak. Céltudatosan mentem tovább, bár nem volt olyan listám, mint Szőnyi Endrénél, melyen az összes magyar antikvárium elérhetősége szerepel. Tudtam, ha jót akarok látni, a Ringen el kell menjek „a” Heckhez, Bécs egyik legrégebbi antikváriumához. Emlékszem, két éve a kirakatnál tovább nem jutottam, ugyanis az ajtónál elfogott a magyaros félsz: „te jó Isten, mit fognak ezek szólni, ha bemegyek, és azt mondom, szívesen néznék zenei könyveket?! Biztos megmosolyogják a szegény magyart és vállveregetve elmondják neki, hogy náluk pusztán könyvek nincsenek is, ők csak ősnyomtatványokkal foglalkoznak, és olyan kézirataik vannak, amelyekről én soha nem is álmodhatok. Hozzájuk Beethoven még ma is bejár, titokzatos kapcsolatban vannak az elhunyt művészekkel, főleg pedig Goethével és Rotterdami Erasmussal, úgyhogy ők halandókat, például magyarokat nem is igazán szolgálnak ki.” Igen, jól emlékszem, hiszen „a” Heck már kívülről is olyan üzlet, amiről világ életemben álmodtam: tágas tér, (eredeti) régi bútorok, festmények, és válogatott könyvek. Mostani látogatásomba már nem vegyült kisebbségi érzés, sőt megnyugtató volt, hogy zenei témában különb dolgokat is kínálok az ő portékáiknál. A bejárati ajtón ILAB-matrica: némi reményt keltett bennem, hogy mi is jó útra tévedtünk.

Hecknél elment az idő, „tervszerű tervem” romba dőlt, lustábbik énem mosolyra húzta a száját, és átvette felettem az irányítást: két korsó sör után már mélyen aludtam.

Folytatása holnap következik! (remélem)

Bősze Ádám