Nem az én hibám. Mármint, hogy hosszú ideje egy szót sem ejtettem a bolognai út további történéseiről. Pedig az első napok lanyha előjátékai voltak csak azon eseményeknek, amelyekért valójában útnak indultam. Megpróbálok most összegezni. Vasárnap reggel Norbert Donhofer úrral egy kávé mellett (őszintén be kell valljam, az olasz kávénak sehol nincs párja) megbeszéltük, milyen „ceremónia” keretében lesz Magyarország, pontosabban a Magyar Antikváriusok Egyesülete, taggá az ILAB-ban.

Jó (külföldi) antikvárius szokás szerint – ezt megünnepelendő – részt vettünk a szervezett ebéden egy kedves helyi étteremben, ahol rajtunk kívül egy lélek sem volt (persze, mert a szövetség az egész helyiséget kibérelte). Az étkek finomak, de nem annyival jobbak az itthoninál, mint a kávé. Sőt, sokszor egyenesen rosszabbak. Elég az hozzá, hogy az étteremből, immár jóllakottan, szebb időben, néhol melegben, 20 perc séta után már félálomban értünk el a konferencia aznapi helyszínéhez, egy templomhoz.

Igaz, hogy Bolognában a legfiatalabb templom is „négyezer” éves, de az említett helyszín egy ideje nem szakrális tér már, hiszen egyfajta előadóteremmé varázsolták át. Az egykori szentélyben elégett könyvek maradványain állt egy harang. (Bajban vagyok, mert fogalmam sincs, mit csinál egy harang, ha éppen nem lóg? Áll, fekszik, ül, netán guggol?)
Nos, e kortárs művészeti monstrum előtt egy konferenciához illő kerekasztal, a székeken pedig az elnökség, a vezetőség, a tagországok elnökei ültek. Persze ezt én előtte nem láttam, hiszen amíg a hölgyek és az urak Magyarországról szavaztak, én az utcán vártam. Fél órán keresztül. ((Kétszeres zárójelben jegyzem meg, még most sincs fogalmam arról, vajon miről beszéltek, amikor rólunk volt szó?!))
Eztán szólítottak, s a tisztelt kompánia felállva tapsolt Magyarországnak. Kézfogás a jelenlegi és a leendő elnökkel (természetesen a fotókat nem én készítettem). Kérték, tartsak rövid beszédet, tartottam, s megígértem, egyesületünk aktív tagja lesz a nemzetközi szövetségnek.

Bősze Ádám