Új katalógussal jelentkezett a Múzeum Antikvárium. A szocializmus időszakának dokumentumaiból készült válogatás előszavát a Pannonbooks követői itt is elolvashatják.

„1952 nyara volt, a győri piacról mentünk haza Révfaluba – pontosabban nagyanyánk húzott bennünket a pajtásszekérnek nevezett kiskocsin. Ez egy jellegzetes győri jármű volt, mert Pesten (sőt Budán) sose láttunk ilyet – számomra az ötvenes évek vidéki Magyarországának egyik attribútuma lett. Ezen lehetett vinni az almát, körtét a piacra, csomagot a postára, s a budapesti unokákat a városba, vagy a vasútállomásra. Húgommal egymás mögött ültünk a kis szekérben, s a Hangya előtt elhaladva – a melegben tán valamely ördög sugallatára, mert fáradtak voltunk, s tán a valahonnan a rádióból az árnyéktalan utcára kiszűrődő hosszantartó, ütemes taps hatására is – elkezdtük összeütni a tenyerünket, s hangosan kiáltoztuk:
– Éj – jen Tá – linsz! Éj – jen Tá – linsz! Éj – jen Rá – kosi!
Nagyanyánk – még meghallják az ismerős oltáregyleti asszonyok, hogy mit kiabálnak az unokái! – ránk ripakodott:
– Elhallgattok, mert kiburítalak!
1956 ősze volt, amikor október utolsó napjaiban már elcsendesedtek a fegyverek, átmentünk Pestre körülnézni, persze szó szerint mentünk, nem volt se busz, se villamos. Az Üllői úton a kilőtt tankok, a Kálvin téren épp verték le a hatalmas ötágú csillagot a tűzfalról, az egyik kirakatban Rákosi pajtás virított, amint a búzamezőben vizsgálja a kalászt, alatta odaírva a vox populi: „A kötél kevés neki”. A Váci utcai Horizont (sőt Gorizont) könyvesbolt előtt nagy halomban hevertek a Lenin és Sztálin összesek, díszkiadásban, empiriokriticizmusok és baloldaliságok (mint a kommunizmus gyermekbetegségei), meg a Krátkij kursz-ok gyatra minőségű füzetekben; már nem égtek, csak fáradtan füstölögtek, parázslott a sok Sztálin-kép, ahogy népünk Nagy Tanítója a sztyeppék fásítását tervezgeti, vagy épp megfordítja a szibériai folyókat. Az alkalmi autodafé egyik résztvevője beletúrt a halmazba, amiben hanglemezek darabjai is látszottak. Ráakadt egy ép darabra, ki is betűzte a címkét:
– Sztálin-kantáta! És még egészben van!
Földobta a korongot, majd egy hatalmas rúgással a szögletbe – akarom mondani a kupac tetejére küldte.
Aztán – igencsak sokára – jött 1989 októbere, s bár akkorra már nem Sztálin nevével lett szebb a világ, de élt és virágzott az örök és megbonthatatlan, eszménk erejével volt még szocialista realizmus-vita, ellenforradalom (tollal és fegyverrel), a jelentést nemcsak a tovaris prepodavatyelnyica kapta az oroszórán (ja dakladivaju vam: szosztav klassza tricaty ucsenyikov, nyikovo nye atszusztvujet), a munkásőrnek csak egy baja volt, az ellenség nem aludt, hanem fellazított, sőt a végén még a fehérterror réme is lopakodott, – az októberi napfényes Kossuth tér soha le nem írható hangulatában azt gondoltuk, hogy tovarisi konyec, mindez örökre eltűnik vagy legfeljebb múzeumok hátsó raktáraiban fog porosodni.
A por nem mindegyik emléket lepte sokáig: amit Keleten kidobtak, Nyugaton egzotikum-számba ment. Kapós lett az orosz katonasapka, a berlini faldarab, sőt a kommunizmus konzervdobozba zárt utolsó lehelete, de akadtak igazán méretes szuvenírek is. 1989 után – sok klónozott másával együtt – a poprádi Lenin-szobrot is eltávolították, pedig a bolgár Emil Venkov alkotása még csak egy éve állott a városi kórház előtt. Egy bizonyos amerikai, Lewis Carpenter, aki épp angolt tanított Poprádon, elhatározta, hogy megszerzi az öt méteres bronzkolosszust, ami nem kis nehézségek és 13 ezer dollár árán sikerült is neki. A hazaszállítás már kissé borsosabb volt, 41 ezer dollárt kellett leperkálnia. Nem örülhetett sokáig a szerzeménynek, mert 1994-ben autóbalesetben meghalt. A szobor ma a Washington állambeli Seattle-ben áll, az örökösök 2006-ban már 250 ezer dollárért árulták.
Lenin máshová is eljutott: New York-i háztetőn mutatja az irányt a kommunizmus felé, vagy – kerti törpe híján – gazdagok parkját díszíti. Ma már nemcsak a nyugati műkereskedők, de maguk az oroszok is kínálják a partizánokat, a szocialista munka hőseit, kolhozesküvőt, rettenthetetlen vájárokat és vidám fejőnőket ábrázoló vásznakat – persze leginkább a rothadó kapitalizmus dollárokkal tömött kizsákmányolóinak. Divat, sőt biznisz lett a szocreál.

Persze a saját közelmúltunk emlékei iránti érdeklődés nálunk is elég hamar elkezdődött. 1990-ben – már hat éve tanítottam a pécsi egyetemen – megkaptuk a hajdani árvaházból lett pártiskola épületét. A zongora még az átadás előtt eltűnt a nagyteremből, majd követték a cserepes datolyapálmák, de a legjobb boltot valamelyik kollégánk csinálhatta, mert a tanári szobák Lenin-mellszobrainak (made by Zsolnay) igen gyorsan lába kelt. Ekkortájt ugyanis a pécsi vásárban már négyezer forintot is megadtak egy eozinos Leninért. A legtovább egy agyagból égetett vöröskatona, egy igazi krasznoarmejec szomorkodott szobánkban, a szekrény tetején, de egy költözésnél ő is átállt valahová – ha nem is a fehérekhez. A legkitartóbbak Mao Ce-tung és Liu Sao-csi művei voltak a könyvtárban, igazán senki nem érdeklődött irántuk. Pedig ha tudták volna, hogy nemsokára micsoda értéket képviselnek majd!

Most a Múzeum Antikvárium kínál egy több éves gyűjtőmunkával összeszedett tematikus anyagot. A vásárló valódi gyöngyszemek, a szocreál Atlantisz elsüllyedt emlékei közül válogathat. Hiába nyomták nagy példányban e plakátokat, könyveket, brosúrákat, a történelem és a selejtezések viharai nyomán alig maradt mutatóba belőlük, s ma már inkább a ritka kuriózumot látjuk bennük, mint a csengőfrászos világ harsány és hazug hírmondóit.
Ha csak amúgy találomra lapozunk is bele e virtuális katalógusba, elcsodálkozunk, hogy mi minden látható-olvasható – sőt énekelhető! – ebben az anyagban.
Elmélyedhetünk a Leninről és Sztálinról szóló népmesékben (112. tétel), s megtudhatjuk, miként kerül vissza a vashulladék a dolgozókhoz. (34. tétel) Népünk szeretetéről bizonyosodhatunk meg, lapozgatva a Rákosi elvtárs 60. születésnapjára készített népművészeti alkotások albumát (106. tétel). Izgulhatunk, miként küzd a gigászi munkás-alak a dollárhátú pókba rejtőzött kémmel (145. tétel), megbámulhatjuk a furnérlemezre égetett Farkas Bercit és Kubaszovot, amint visszabámulnak ránk az űrkabin ablakából (144. tétel), vagy fütyörészhetjük Dunajevszkij Vidám vásár c. operett-filmjének dallamait (137. tétel).
Szobánkat szocreál papír-falvédővel dekorálhatjuk („Gazdagság kíséri az ötéves tervet” a rózsákból font girlandok által körülvett konyhában, ahol a boldog család izgatottan várja a sült csirkét) (28. tétel), de van itt Viharsarok falinaptár is az 1956. esztendőre (74. tétel – vajon mit jövendöltek októberre?).
A falragaszokon a nyári melegben izzadó jegesmedve az Állami Áruházat reklámozza (41. tétel), a kaszáját fenő paraszt pedig pillangósvirágú takarmányokat készül termelni (52. tétel). A földművesszövetkezet plakátja, – árukapcsolásként a Mávaut járatvonalaival kombinálva – szinte arra késztetné az embert, hogy fakaruszra pattanjon, s elmenjen akár Kötegyánig, csakhogy „ízletes ételek! kitünő italok!” közül válogasson (14. tétel). Persze a kiváló táplálék magunkhoz vétele előtt illendő kezet mosni, hisz a tisztaság fél egészség; a kiskacsától kezdve a rókakomán és a nyuszin át a kismadárig mindenki mosakszik, csak a csíkos trikós nebuló nem, pedig „aki maszatos, az egészséges nem lehet.” (15. tétel) Ám nincs népnevelés eredmény nélkül, (lásd Népnevelő zsebkönyv, 1955. 162. tétel), mert a csíkos később már maga írja fel a táblára: „Ha egészségesen élsz, könnyebb a tanulás.” (30. tétel). Hiába no, aki a saját poharából iszik és kikeféli a ruháját, annak könnyebben megy megbirkózni a Laricsev-példatár feladataival.
Amúgy sincs ok aggodalomra. Nyugodtan dolgozhatsz, gyermekedre vigyáznak a bölcsődében, hirdeti a plakát, (külön háttérrel a nehézipari munkásnő és a traktoroslány számára), bár a kisded nem sok lelkesedést tanúsít a dadus által beléje tömött spenót iránt (45-46. tétel). És nyugodtan alhatsz, hiszen Bi Cseng (fején egy konyharuhával s kezében jókora késsel) megvédi a hazánkat és városunkat (18. tétel) a kis zöld földönkívülinek álcázott amerikai imperialistáktól. Attribútumai nyilván arra utalnak, hogy majdani unokája a huszadik század legvégén Mennyei Lótuszpalota néven kis kifőzést fog nyitni a testvéri magyar nép fővárosában.
Talán a legnagyobb raritás az a falragasz 1940-ből, amely az ukrán sztahanovistákat (és sztahanovista nőket!) serkenti a harmadik ötéves terv tervkölcsöne (nálunk békekölcsönnek hívták) negyedik évi kibocsátásának mihamarabbi jegyzésére (61. tétel). Nyilván siettek, hiszen rubelben volt, nem svájci frankban…

Folytathatnám a sort, a lehetőségek még óriásiak, Ám ha valaki elől már mind elkapkodták a tételeket, ne essen kétségbe. Az Antarktiszon még árválkodik egy ott felejtett Lenin-szobor, amit hajdan a szovjet tudósok állítottak. Bár ami azt illeti, a Múzeum körút egy kicsit közelebb van. És nincs is olyan hideg.”

Petneki Áron