Naplójegyzetek II.

2010. szeptember 18. Érkezés Bolognába. Bécsből egy repülőnek csak nagy jóindulattal nevezhető szerkezettel szálltam le Bologna repterén. Az első benyomás nagyszerű volt: egy darab vámost nem láttam sehol, ami az én esetemben tényleg megnyugtató. A közlekedés egyszerű, nem kell taxira költeni, 5 Euróért a busz (egy átszállással) a szállodáig visz. Pénz, árak: az első séta után meg kellett állapítsam, bizony Bologna még Bécsnél is drágább. Ha az előbbi, Centrum–Repülőtér, Repülőtér–Centrum viszonylatnál maradok, akkor is így van. Persze távolról sem vásárolni jöttem.
A hotel a „Nagyobb úton” (Strada Maggiore) van, képzelem, milyen lehet a kisebb. Bár szűkebbet találtam, s mintegy isteni, vagy ördögi jelnek véve a sikátor nevét, kissé elfogott a félsz, vajon antikváriusnak lenni tényleg üdvözítő dolog?
Nyakamba vettem hát a várost, hogy felkutassam, milyenek itt az antikváriumok, hány van belőlük és egyáltalán mit is kínálnak. Szomorúan konstatálom, hogy a mintegy három órás vándorlás alatt mindössze három olyan üzletet láttam, ahol régi, vagy használt könyvekkel, metszetekkel foglalkoznak. Kezdjük A. Nannival. Sehol nem láttam akkora sort az olasz városban, mint itt. Jobban mondva sor az utcán sehol sem kígyózott, az említett könyvesbolt előtt viszont sokan álltak. Kénytelen voltam kívülről véleményt alkotni az üzletről. Kicsit nagyobb „szalonról” van szó, mint a Központi Antikvárium, inkább diszkont könyvesboltnak nevezhetném Nanni üzletét.
Nyilván ezért is ennyire népszerű. A kirakatban új (?) könyvek és használtak, papírroncsok és komoly nyomtatványok egyaránt megtalálhatók. Felmerült bennem az is, hogy a helyi Bookline átvevőhelyéről van szó, de nem tudtam meg közelebbit.
Az első élmény tényleg felvillanyozott, arra gondoltam, a régi könyvek fővárosa Bologna, ahol inkább könyvre, mint kenyérre költik az emberek a pénzüket. Helyi lakosoknak kinéző embereket kerestem, hogy tőlük érdeklődjek az antikváriumok felől. Jó szememnek, vagy emberismeretemnek köszönhetően csak turistákat tudtam „leszólítani”. Végül egy japán lány igazított útba, és mutatta meg a Garisenda Antikváriumot, ami a szó szoros és klasszikus értelmében is antikvárium.
A Garisenda régi térképeket, metszeteket gyűjt és árul, a bolt elegáns, az eladók kedvesek és hozzáértők. Ennek ellenére az volt az érzésem, hogy elsősorban az idegenforgalomból élnek, elsősorban a színezett, szépen bekeretezett metszetek tartják el a boltot az üzletvezető szerint.
A Garisenda Antikváriumhoz közel van még egy régiségkereskedés, ahol megférnek egymás mellett a bútorok, csillárok és a régi könyvek, bár gondolom, itt sem a belbecs miatt vásárolnak ez utóbbiból. De csak gondolom, hiszen az üzlet zárva volt. Később jöttem rá, hogy az antikváriumok felkutatásában talán segít az is, ha nem az „antiquariato” kifejezést használom, hiszen nemcsak a nyomtatványokkal kereskedők, hanem az „egyszerű” ódonászok is ezt írják üzletük cégérére.
Eddig tartott a „felvezetés”. Holnap délután egykor kezdődik az az ülés, amelyen a Magyar Antikváriusok Egyesületét felveszik a nemzetközi szövetség tagjai közé. Legalábbis remélem, különben hiába jöttem, hisz’ vásárolni – mint írtam – nem akarok.
Bősze Ádám